B

Akkor sem lehet két óra, ha sütök sütit? És közben a szünetben mondjuk becsapunk egy sört abban a talponállóban, amivel már szemezek egy ideje? Nem? Na, hát becsülöm a professzionalizmusodat. Ez majd még egy újabb dolog lesz, amit szerintem eltanulok tőled; mondjuk az én aktuális professzióm az eleve olyan, hogy napi tizenkét órában közvetlen kapcsolatban vagyok különféle cékettőháötóhákkal, szóval érted, az én professzionalizmusom szerinted miben merüljön ki? Egyszer vagy nálad, de lehet, hogy máshol, egyébként szerintem valószínűleg valami írásodban, csak hát az az írás amúgy azt hiszem, hogy nem erről szólt, éppencsak megemlítetted valami tök más kontextusban, hogy meló után a "pácienseket le kell tudni tenni". Na. Tessék. Mondom, hogy van még mit tanulnom tőled.

Úgy kell olvasni az egészet,

hogy nincs semmiféle fontossági sorrend meg ilyenek. Nem az van, hogy akivel kezdem, azon forog állandóan az agyam, abba lennék szerelmes, meg ezek. Csak aki éppen aktuálisan eszembe jut. Akivel éppen meginnám ezt az üveg bort. Lehet, hogy az, akivel éppen bebaszott valami aktuális kurvanagy krízis, de lehet, hogy facebook-merítés, gyerekkori trauma, a kutyám, vagy bármi egyéb. Sima személyes blog.

Rajzolni egy ideje nem szoktam, mostanában úgy vagyok vele, hogy nem is tudok, se barátokat, se mást, úgyhogy helyette többnyire magamban beszélek. Néha baromira idegesít, egész gyakran van olyan, hogy körülnézek az utcán, vagy a volánbuszon, hogy ezt hangosan mondtam-e. Általában - amennyire meg tudom állapítani - nem mondom hangosan... Egyébként idebenn nincsenek hangok, nem mondják, hogy csináljam ezt vagy azt, az egészet leginkább úgy kell elképzelni, hogy folytatom a félbehagyott - ritkábban elképzelt - beszélgetéseket, és ez lényeges(!): létező emberekkel. Akikkel meginnám ezt az üveg bort. Barátokkal, akik nincsenek itt, vagy akik nem a barátaim. Valami ilyesmi.

Ars poetica